Hogy is volt?

2014 óta élünk Kanadában. Bevándorlóként érkeztünk és a munkahelyünk egy italboltban volt éveken át. Ez volt az a lehetőség, amit a sógornőm apósa révén kaptunk, hiszen a saját bizniszén keresztül ide tudott nekünk munkaengedélyeket szerezni. (Majd egyszer annak a történetét is megírom, miért döntöttünk úgy, hogy Kanadába költözünk.)

Egy nagy ugrással átlendülök a 2014. áprilisától 2018. novemberéig tartó időszakon, az elhúzódó jetlag-en, a kultúrsokkon, a megpróbáltatásokon, éjszakázásokon (mert nappal a boltban dolgoztam, éjjel meg otthon dalt írtam), a 2016-os tűzvészen, később pedig családtagok halálán, minden kihíváson és nehézségen, de még a munkahelyi körülményeken is… hogy megérkezzünk ehhez a jeles naphoz, amikor is 2018. november 11-én az utolsó napomat töltöttem a munkahelyen.

 

Elmondtam pár embernek, hogy szabadúszó leszek, a reakciók díjnyertesek voltak:

#1 „úúúristen, ez de jóóóó… hajrááá!”

#2 „őőő… és akkor most mi lesz?!”

#3 „na és akkor mi van… ki nem … le?

 

Mondhatnám, hogy nehéz döntés volt, de egyébként nem volt az. Az italboltos munka mellett végig fenntartottam azokat a tevékenységeket, amikkel korábban (még Magyarországon) szintén a főállásom mellett foglalkoztam és valahogy adta is volna magát, hogy váltsak. Ennek ellenére mégis vártam. Meg akartam várni a megfelelő pillanatot, amikor majd úgy állunk anyagilag, hogy ez a kis pénz, amit keresek, nem fog hiányozni a családi kasszából. És amikor ez a pillanat eljön, akkor végre lehetőséget adok magamnak, hogy megvizsgáljam közelebbről is, hogy amit a hivatásomnak érzek, az valóban van-e olyan fontos és értékes számomra (és a világ számára), hogy egy idő után a megélhetést is biztosíthatja.

Ahogy történt, az egyébként tényleg mesébe illő. Egy nap váratlanul eljött az a pillanat, amikor meghallottam a belső hangot: vége, itt az idő. Még aznap felmondtam. Ezután pedig simán zajlott minden és elképesztő szerencsésnek érzem magam azóta is, csakhogy volt egy kis bökkenő… szabad lettem, időm mint a tenger, minden lehetőség adott volt a kibontakozásra, én viszont nem tudtam élni vele. Legalábbis nem úgy, ahogy álmaimban elképzeltem.

A kezdeti lelkesedés úgy tűnt, sehova sem visz…

Eleinte úgy voltam vele, hogy abban a rengeteg felszabadult időben végre még több dalt tudok majd írni, és könnyebb lesz időpontot is egyeztetni a klienseimmel kopogtatásra… és hogy november 11-én kiteszem a lábam a boltból, 12-én pedig leülök a gépem elé és megkezdem szabadúszó karrieremet.

Hogy is van az a mondás? „Nem esszük olyan forrón a kását”?

Visszagondolva kb. annyi rémlik azokból az első hetekből, hogy pár nap kapálózás után rám szóltak, hogy állítsam le magam és pihenjek. Pihenjem ki ezt a négy év kényszerpályát és amúgy is megérdemlem, hogy végre kialudjam magam… én persze ellenkeztem, hogy olyan jól benne vagyok a flowban, hadd csináljam… de valahogy végig azt éreztem, hogy sehova nem haladok. Mintha egy futópadon szaladnék, a cél ott lebeg előttem, de egy lépéssel sem jutok közelebb, ellenben egyre jobban fáradok.

Meg kellett tudnom, mások hogyan csinálják… 

Amikor mindennek megfelelő tere és ideje van

Egyik barátnőmet megkérdeztem, hogyan épül fel a napja szabadúszóként, mikor miket csinál, stb. Nagyon tetszett, amiket mondott, de egy cseppet sem tudtam vele azonosulni. Ettől függetlenül minden nap ábrándoztam róla, hogy egyszer majd nekem is részem lesz valami hasonlóban, mint neki.

A napjaiban van egyfajta áramló „lassúság”, amit igazából nem is a szó szoros értelmében vett lassúságnak neveznék, inkább úgy tudnám pontosabban megfogalmazni, hogy mindennek, amit csinál, ideje és tere van. Nem rohan sehova, nem kapkod (mint én akkoriban), hanem jelen van, megadja a módját minden tevékenységnek.

Talán nem kell mondanom, hogy én ebbe az állapotba rögtön belezúgtam. Hogy nekem, ez mennyire hiányzott eddig!! Mert hiába voltak szabadnapjaim, mindig ott volt bennem a görcs, hogy ezekbe a „rövid” napokba kell mindent beleszorítanom. Semmi lazulás, csak a meló hegyek, az elmaradások pótlása és a stressz – hogy aztán újra induljon az egész… 

Úgy gyorsítok, hogy lelassítok…

Mert elhatároztam, hogy hiába fut a lakás, hiába vagyok tele határidőkkel… megállok, hogy megnézzem, hol vagyok.

Úgy voltam vele, hogy olyan sokat tepertem egész eddigi életemben, hogy direkt egy kis pihenéssel indítok. Megérdemlem. Pár napig csak azt csinálom, amihez kedvem van.

Egy gond volt csak… a robotpilóta nem akart szabin lenni…

Jaaaj, nem is olyan könnyű visszafogni azokat a lovakat… az agyam olyan szépen automatizálta magát a feladatmegoldásra, hogy csak lestem, hogy miért van az, hogy fogalmam sincs, hogy máshogy kéne eltölteni egy napot, mint munkával.

Akkor már nem először tapasztaltam meg, hogy amikor alkalmam volt pihenni, rájöttem, hogy nem tudom, hogyan kell…

Már reggeli közben azon kaptam magam, hogy egy nap pihenés után – amit egyébként baromira élveztem -, eddigi szokásomhoz híven, máris két oldalt jegyzeteltem arról, hogy mi mindent kell(ene) csinálnom…

Utána meg napokig azon gondolkodtam, hogy vajon jó ötlet-e szünetet tartani és elpazarolni azokat az értékes napokat… hmm… semmittevésre… nem kellene inkább benne maradni a hajtásban? Hátha lesz esélyem kicsit beérni magam??

Ha jól emlékszem, egyszer Gyurkó Zsolti is azt mondta az egyik meditációs előadásában (spirit.hu), hogy amikor a leginkább nincs rá időm, akkor van rá a legnagyobb szükségem, hogy félretegyek mindent és megálljak. Úúúgy bólogattam!! Még jó, hogy eszembe jutott.

Mert az oké, hogy megállok, de mit érek vele, ha közben meg, kezem-lábam-egóm pörög, hogy úúúristen, mi lesz, ha megállok?!

Végülis, tényleg… mi lesz akkor?? 

Nem lett semmi. Nem dőlt össze a világ, senkivel nem romlott meg a viszonyom, akikkel határidőim voltak, csak amiatt, mert kivettem egy kis szabadságot magamtól magamnak.

Egy hétbe telt, mire átvergődtem ezeken a kezdeti vívódásokon, hogy szabad-e vagy sem pihennem. Főleg heteket?? Aztán az lett belőle, hogy egy teljes hónapig nem nyúltam semmihez. Pihengettem. Próbálgattam, milyen az, amikor az ember lazít egy kicsit. 

2019. november 11. – ma van az 1 éves évforduló

Hihetetlen gyorsan eltelt ez az egy év. Tudom, mindig gyorsan telik az idő, de most, hogy visszagondolok, mennyi minden történt ez alatt az egy év alatt, hát, nem csoda, hogy olyan sokat kopogtattam. 🙂

Hát, nézzük, tételesen, mi minden történt, mióta elhatároztam, hogy szabadúszó leszek. (Később lehet, hogy kiegészítem, ha még valami eszembe jut.)

Először is szabadúszó lettem, költöztünk, voltam látogatóban Magyarországon (5 év után először), felépítettem két teljes honlapot (köztük ezt is), megküzdöttem egy masszív kiégéssel (erről írok majd részletesen), írtam vagy 25-30 dalszöveget, több stresszoldás cikket, elindítottam az első 21 napos EFT programomat a Kreatív Stresszoldáson (kattints ide és már csinálhatod is), nagyon sok órát kopogtattam magamon, kliensekkel és barátokkal egyaránt, rengeteg ételt főztem, mindig volt egy kedves szavam a hozzám fordulókhoz és kiolvastam 30 könyvet.

Egész tartalmasan telt, igaz?

Csakhogy….

Én ebből az egészből semmit sem regisztráltam magamnak. Mindezek fel sem tűntek. Folyamatosan úgy feküdtem és keltem, hogy megint nem haladtam semmivel. Borzalmas egy mondat, na meg lelki állapot volt ez… akkor is így éreztem, amikor kézzel fogható bizonyítéka volt annak, amit tettem. Mert csak úgy, viccből nem írják oda egy videóklip alá a nevemet, ha nem én írtam a szöveget… és ez csak egy a sok-sok bizonyíték közül, amik fölött nagyvonalúan átsiklottam.

(Jogosan kérdezhetnéd, hogy miért nem kopogtattam akkor, hogy jobban legyek. Kopogtattam. Minden nap szoktam. És nagyon eredményes napjaim is voltak tőle, mint fentebb is olvashattad, elég sok minden belefért az időmbe. Tudod, vannak olyan témák, beakadások, amik még a profi kopogtatóknak is a vakfoltjára esnek, amiket nem ismerünk fel időben, amikről úgy tudjuk, hogy  mi ezt jól tudjuk kezelni. Ami szimplán csak annyit tesz, mi is emberek vagyunk. Tahát mi is hibázunk, tévedünk és vannak rossz napjaink is. Ilyenkor először is fel kell ismerni, hogy segítségre van szükségünk, aztán pedig kérni kell a segítséget, hogy újra önmagunk lehessünk és a legjobb formánkat tudjuk nyújtani. Ez ilyen. Még a legjobbakkal is megesik néha, hogy leesnek a lóról. 😉 )

Pár hónappal ezelőttig még úgy volt, hogy átsiklottam az eredményeimen… Kellett hozzá egy kiégés és a vele járó kényszerpihenő, hogy elkezdjem értékelni azt, amit magamért és másokért teszek. Mindig szerénykedek, sokszor rám szólnak a szeretteim, hogy vegyem már észre, hogy extrém módon túlteljesítem bármelyik átlagembert és ezt csak úgy lazán szeretettel csinálom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga…

Tényleg nem tűnik fel. Hozzászoktam, hogy ilyen vagyok és most a sok-sok terápiás munka (nagyszerű segítséget kaptam kollégáktól) hatására új távlatok nyíltak számomra.

A kiégést 3 hét alatt felszámoltam, de az ismeretségi körömben nemrég megtudtam valakiről, hogy (kopogtatás nélkül) már másfél éve szenved kiégéstől… szóval ha hallasz valakit, vagy esetleg te vagy hasonló helyzetben, adj egy esélyt a kopogtatásnak és legyél jobban mielőbb! Írni fogok a kiégésemről bővebben, hogy nekem mik segítettek, mert úgy vettem észre, hogy mások is nagyon nagy hasznát veszik azoknak a gyakorlatoknak, amiket minden nap használtam.

Ez mindig segít – Írj sikernaplót!

Írd le minden nap, miket tettél magadért. Sorold fel tételesen, hogy pl. melyik kopogtatást csináltad végig, milyen más energiagyakorlatot vagy meditációt végeztél el, mennyit tornáztál, stb.

Írd fel azt is, mi mindent tettél másokért, pl. főztél, rendet raktál, beszélgettél valakivel, akinek szüksége volt rád, vagy csak jelen voltál valaki számára.

És még egy fontos dolog, minden napod végén jegyezd fel, hogy az egész napra visszagondolva egy 0-tól 10-ig terjedő skálán, milyen jó a hangulatod? (A 10 a legjobb, ez a plafon, amikor már madarat lehet veled fogatni.)

Ha ezt megteszed, soha nem fog elsikkadni az a rengeteg minden, amit csinálsz. Időnként pedig lapozz vissza a füzetedben, hogy lásd, mennyire értékes és fontos vagy a szeretteid és a világ számára!

Néhány gondolat útravalónak

Ha ezeket a sorokat olvasod, gyanítom, hogy te is elgondolkodtál már párszor, hogy milyen jó lenne a munkahelyet kiváltani a hobbiddal. Ezt a témát kifejtettem egy másik írásban, amit hamarosan megosztok az oldalon. 

Ha szükséged van segítségre a döntésben, vagy csak szimplán jó lenne, ha tiszta fejjel tudnál gondolkodni, kopogtass! Ez az egyszerű módszer tényleg mindenre kipróbálható. Annyit biztosan tudok, hogy minél több stresszt engedünk el, annál tisztábban tudunk gondolkodni. Velem mindig így történik. Veled?

 

Örömmel veszem, ha megosztod velem a tapasztalataidat a hello@eftsiker.hu címen!

Kéred a folytatást? Az új bejegyzéseket és a letölthető gyakorlatainkat mindig a feliratkozóinknak küldjük ki először!